Álom randi
2008. 05. 14. - Wyoming – 1782. áldozat
- Randid? - hangoztatja a barátnőm egyre hangosabban. - Komoly?!
Lena gyönyörű én pedig igaz elbújhatok gyönyörű bőre, makulátlan haja és gyönyörű szeme mellett de néha nekem is lehet szerencsém. Leintem nehogy valaki még meghalja.
- Igen – felhúzom az orrom. - Tomnak hívják és elég jóképű.
Lena idegesen felsóhajt.
- De Christine! Azt mondod meglátott az utcán és elhívott randira?! - hitetlenkedik. - Ez azért nem így megy!
Megrántom a vállamat. Kezd egy kicsit idegesíteni a hozzáállása. Az eső ellen védekezve magamra húzom a kapucnim és odafutunk a kocsijához. Szerencsém, hogy Lena hazavisz. Az övemmel babrálok és úgy válaszolok neki.
- Nem is tűnt átlagosnak – eltűnődök, - olyan más volt.
Elhúzza a száját.
- Nincsenek ezzel jó megérzéseim – szegény most tényleg aggódik miattam és nem csak a féltékenység van az arcán.
Amennyire hozzáférek megölelem.
- Jaj, nem lesz semmi bajom, nyugi! - nevetek – Ha bármi van küldök egy sms-t, hogy hívj fel valami ürüggyel, hogy elhúzhassak onnan.
Bólint. Leparkol a házajtónk előtt és integetve elköszön tőlem. Arcáról még nem tűnt el teljesen az aggodalom. Kapucnimat újra felhúzom és a kulcsomat keresve berohanok az eresz alá. Tom egy óra múlva jön értem szóval van még időm, bár olyan sok már nincs... Benyitok és az öcsémet aki elvileg “beteg” vagy csak nem akar suliba menni a tv előtt találom.
- Remélem jobban vagy már – vetem neki oda szarkazmussal.
- Nem. Majd széthasad a fejem.
Felhorkantok. Mindig ezt csinálja és anyáéknak nem tűnik fel, hogy szivatja őket.
A fürdőben töltöm el a maradék órámat. Lefürdök, megcsinálom a hajamat, átöltözök stb. Pont amikor elkészülök. Leszánkázok a lépcsőn. Az öcsike már szerencsére felment a szobájába. Feltépem az ajtót és mosolygok. Elámulok, mivel még jóképűbb mint amire emlékszem.
- Mehetünk? - kérdezi széles mosollyal.
- I-igen – dadogom és követem ki.
Bár az eső továbbra is mossa az arcomat nem törődök vele. Tom finoman beültet a kocsijába és gyorsan elhajt velem.
- Hova megyünk? - kérdezem kiváncsiságból.
Sejtelmesen megvonja a vállát.
- Majd meglátod.
Ráhagyom. Végülis nekem mindegy merre. Már egy fél órája kocsikázunk amikor megáll. Körülnézek. Az erdő szélén vagyunk. Most elöszőr kezdek el kételkedni. Lovagiasan kinyitja nekem az ajtót és kisegít.
- Mit csinálunk itt? - kérdezem kicsit aggódva.
Barna szeme azonban minden kételyemet eloszlatja.
- Sétálunk – mosolyog.
Az égből szemerkélt az eső, az ég borús volt és már sötétedett is. Nem a legjobb séta idő. Ő azonban megfogja a kezem és bevezet. Nem számolom az időt, de talán már órák óta imbolyoghatunk bennt a sötétségben. Közben magamról kérdezgetett. Én készséggel feleltem mindenre. Az azonban nem kerüli el a figyelmemet, hogy a mosoly fokozatosan fagy le az arcáról. Nem értem miért úghogy próbálok minnél kimerítőbben válaszolni.
Egyszer csak megállít. Neki nyom egy széles fának és nem enged onnan. Azt hiszem meg akar csókolni vagy hasonló, de szó sincs ilyenről. A szemembe néz hosszan majd csalódottan felsóhajt. Felhörög fájdalmában és a fejem mellé egy hatalmasat csap a fába. Úgy, hogy ott marad az ökle nyoma.
- Mi a baj? - kérdezem aggódva.
A rémület kezd rajtam eluralkodni és nem tudok ellene védekezni. Eltávolodik tőlem, de én nem tudok onnan elmozdulni.
- Tudod ő mit csinált volna? - ordítja elkínzott hangon.
Összerázkódok.
- Ki?
- Nem hagyta volna, hogy faggassam és a kezemet sem fogta volna meg egyből!
- Kiről beszélsz? - kérdezem újra, elhaló hangon.
Elém kerül. Ilyen gyorsan ember nem tudott volna. A testem megrázkódik.
- Szeretek egy lányt – beszél velem őszintén, szavai szúrások a szívembe – Még csak tizennégy éves de isten a tanum én megvárom amíg felnő! Alicenek hívják. De nem lehet az enyém!
Felüvölt. A testemen hideg rázkódás fut végig és érzem itt a vég.
- Fel tudod fogni?! Utálni fog engem és már most rosszul vagyok ettől a gondolattól! - megérinti az arcom. - Ezért akartalak megismerni. Hátha olyan vagy mint ő! De nem vagy! Ha olyan lettél volna igazi hercegnőként bántam volna veled a végtelenségig.
Erre a gondolatra melegség fut át rajtam majd újra az üressség és a hideg marad.
- Most meg foglak ölni. Mert éhes vagyok. - mindent tényként jelent ki de én nem értem mi köze a kettőnek egymáshoz. - Kell a lelked félelme ahhoz, hogy jól lakjak érted?! Mert én nem vagyok ember!
Ebben a pillanatban mindent feladok. Inkább csak túl akarok már ezen lenni. Tegye meg. Lélekben gyorsan elköszönök mindenkitől és várom a csapást. Utolsó vágyam, hogy megfeleljek neki. Másra nincs is szükségem ebben a pillanatban. A fát újjab csapás éri. Ebbe viszont már beleremeg.
- Ő kűzdene az életéért! Megpróbálna elfutni! Még ha tudná is, hogy úgyis utolérem!
- Akarod, hogy fussak el? - kérdezem elhaló hangon.
Zaklatottan felsóhajt és előránt egy tőrt a farmerjából.
- Nem mondom, hogy viszlát mert úgysem találkozunk többet.
Ezúttal nem csukom be a szememet. Amikor magasba emeli gyilkoló szerszámát egy másodperc alatt végig pereg az életem. Amikor már közelít felém a tőr a világ lelassul. Abban a tizedmásodpercben meggondolom magam. Élni akarok! Még nem akarok meghalni! Túl késő. A szívverésem megáll. Azt hallottam a halál nem fáj. Dehogynem... A kés átszakítja a szívem és elkezd belőle áramlani a vér. Annyi időm még van, hogy egy utolsó halálsikolyt hallattassak majd elhagytam a testem. Kívülről látom amint Tom mintha kapna energiát belőlem így a fényem elhalványul. Legalább ennyit segíthettem neki... Kinnt viszont minden békés. Talán hálás is lehetek Tomnak ezért... Ő most lerogy a földre és ott veri továbbra is a fát a vértócsám mellett. Nem maradhatok tovább. Egy megnyugtató fénycsoport szólít. Ezek szerint nem a pokolba kerülök... Ha belegondolok ehhez képest a föld is az volt.
- Randid? - hangoztatja a barátnőm egyre hangosabban. - Komoly?!
Lena gyönyörű én pedig igaz elbújhatok gyönyörű bőre, makulátlan haja és gyönyörű szeme mellett de néha nekem is lehet szerencsém. Leintem nehogy valaki még meghalja.
- Igen – felhúzom az orrom. - Tomnak hívják és elég jóképű.
Lena idegesen felsóhajt.
- De Christine! Azt mondod meglátott az utcán és elhívott randira?! - hitetlenkedik. - Ez azért nem így megy!
Megrántom a vállamat. Kezd egy kicsit idegesíteni a hozzáállása. Az eső ellen védekezve magamra húzom a kapucnim és odafutunk a kocsijához. Szerencsém, hogy Lena hazavisz. Az övemmel babrálok és úgy válaszolok neki.
- Nem is tűnt átlagosnak – eltűnődök, - olyan más volt.
Elhúzza a száját.
- Nincsenek ezzel jó megérzéseim – szegény most tényleg aggódik miattam és nem csak a féltékenység van az arcán.
Amennyire hozzáférek megölelem.
- Jaj, nem lesz semmi bajom, nyugi! - nevetek – Ha bármi van küldök egy sms-t, hogy hívj fel valami ürüggyel, hogy elhúzhassak onnan.
Bólint. Leparkol a házajtónk előtt és integetve elköszön tőlem. Arcáról még nem tűnt el teljesen az aggodalom. Kapucnimat újra felhúzom és a kulcsomat keresve berohanok az eresz alá. Tom egy óra múlva jön értem szóval van még időm, bár olyan sok már nincs... Benyitok és az öcsémet aki elvileg “beteg” vagy csak nem akar suliba menni a tv előtt találom.
- Remélem jobban vagy már – vetem neki oda szarkazmussal.
- Nem. Majd széthasad a fejem.
Felhorkantok. Mindig ezt csinálja és anyáéknak nem tűnik fel, hogy szivatja őket.
A fürdőben töltöm el a maradék órámat. Lefürdök, megcsinálom a hajamat, átöltözök stb. Pont amikor elkészülök. Leszánkázok a lépcsőn. Az öcsike már szerencsére felment a szobájába. Feltépem az ajtót és mosolygok. Elámulok, mivel még jóképűbb mint amire emlékszem.
- Mehetünk? - kérdezi széles mosollyal.
- I-igen – dadogom és követem ki.
Bár az eső továbbra is mossa az arcomat nem törődök vele. Tom finoman beültet a kocsijába és gyorsan elhajt velem.
- Hova megyünk? - kérdezem kiváncsiságból.
Sejtelmesen megvonja a vállát.
- Majd meglátod.
Ráhagyom. Végülis nekem mindegy merre. Már egy fél órája kocsikázunk amikor megáll. Körülnézek. Az erdő szélén vagyunk. Most elöszőr kezdek el kételkedni. Lovagiasan kinyitja nekem az ajtót és kisegít.
- Mit csinálunk itt? - kérdezem kicsit aggódva.
Barna szeme azonban minden kételyemet eloszlatja.
- Sétálunk – mosolyog.
Az égből szemerkélt az eső, az ég borús volt és már sötétedett is. Nem a legjobb séta idő. Ő azonban megfogja a kezem és bevezet. Nem számolom az időt, de talán már órák óta imbolyoghatunk bennt a sötétségben. Közben magamról kérdezgetett. Én készséggel feleltem mindenre. Az azonban nem kerüli el a figyelmemet, hogy a mosoly fokozatosan fagy le az arcáról. Nem értem miért úghogy próbálok minnél kimerítőbben válaszolni.
Egyszer csak megállít. Neki nyom egy széles fának és nem enged onnan. Azt hiszem meg akar csókolni vagy hasonló, de szó sincs ilyenről. A szemembe néz hosszan majd csalódottan felsóhajt. Felhörög fájdalmában és a fejem mellé egy hatalmasat csap a fába. Úgy, hogy ott marad az ökle nyoma.
- Mi a baj? - kérdezem aggódva.
A rémület kezd rajtam eluralkodni és nem tudok ellene védekezni. Eltávolodik tőlem, de én nem tudok onnan elmozdulni.
- Tudod ő mit csinált volna? - ordítja elkínzott hangon.
Összerázkódok.
- Ki?
- Nem hagyta volna, hogy faggassam és a kezemet sem fogta volna meg egyből!
- Kiről beszélsz? - kérdezem újra, elhaló hangon.
Elém kerül. Ilyen gyorsan ember nem tudott volna. A testem megrázkódik.
- Szeretek egy lányt – beszél velem őszintén, szavai szúrások a szívembe – Még csak tizennégy éves de isten a tanum én megvárom amíg felnő! Alicenek hívják. De nem lehet az enyém!
Felüvölt. A testemen hideg rázkódás fut végig és érzem itt a vég.
- Fel tudod fogni?! Utálni fog engem és már most rosszul vagyok ettől a gondolattól! - megérinti az arcom. - Ezért akartalak megismerni. Hátha olyan vagy mint ő! De nem vagy! Ha olyan lettél volna igazi hercegnőként bántam volna veled a végtelenségig.
Erre a gondolatra melegség fut át rajtam majd újra az üressség és a hideg marad.
- Most meg foglak ölni. Mert éhes vagyok. - mindent tényként jelent ki de én nem értem mi köze a kettőnek egymáshoz. - Kell a lelked félelme ahhoz, hogy jól lakjak érted?! Mert én nem vagyok ember!
Ebben a pillanatban mindent feladok. Inkább csak túl akarok már ezen lenni. Tegye meg. Lélekben gyorsan elköszönök mindenkitől és várom a csapást. Utolsó vágyam, hogy megfeleljek neki. Másra nincs is szükségem ebben a pillanatban. A fát újjab csapás éri. Ebbe viszont már beleremeg.
- Ő kűzdene az életéért! Megpróbálna elfutni! Még ha tudná is, hogy úgyis utolérem!
- Akarod, hogy fussak el? - kérdezem elhaló hangon.
Zaklatottan felsóhajt és előránt egy tőrt a farmerjából.
- Nem mondom, hogy viszlát mert úgysem találkozunk többet.
Ezúttal nem csukom be a szememet. Amikor magasba emeli gyilkoló szerszámát egy másodperc alatt végig pereg az életem. Amikor már közelít felém a tőr a világ lelassul. Abban a tizedmásodpercben meggondolom magam. Élni akarok! Még nem akarok meghalni! Túl késő. A szívverésem megáll. Azt hallottam a halál nem fáj. Dehogynem... A kés átszakítja a szívem és elkezd belőle áramlani a vér. Annyi időm még van, hogy egy utolsó halálsikolyt hallattassak majd elhagytam a testem. Kívülről látom amint Tom mintha kapna energiát belőlem így a fényem elhalványul. Legalább ennyit segíthettem neki... Kinnt viszont minden békés. Talán hálás is lehetek Tomnak ezért... Ő most lerogy a földre és ott veri továbbra is a fát a vértócsám mellett. Nem maradhatok tovább. Egy megnyugtató fénycsoport szólít. Ezek szerint nem a pokolba kerülök... Ha belegondolok ehhez képest a föld is az volt.
